Már a népfront sem a régi

Nem arra gondolunk, aminek csak a hímsoviniszták örülnek, hogy Trump másodszor akadályozza meg az első női elnökjelölt győzelmét a világ legnagyobb hatalma élén – szerintünk a női vagy férfinem önmagában se hátrány, se előny ne legyen a politikában, mivel minden ilyen megkülönböztetés szükségszerűen kontraszelekcióhoz vezet –, hanem arra, hogy Donald Trumpon kívül csak Grover Cleveland tudott vesztes elnökválasztás után visszatérni a Fehér Házba. 

De azért az sem tegnap volt: Cleveland 1884-ben győzedelmeskedett először, majd 1888-ban veszített Benjamin Harrisonnal szemben, akit aztán 1892-ben megvert, mint most Trump Joe „Sleepy” Biden utódját, Kamala Harrist. Amikor viszont a Capitoliumnál 2021-ben lejátszódott a helyi „tévéostrom”, kevesen gondolták, hogy lehet olyan kudarcos kormányzás, amelynek végén az amerikai átlagemberek két kézzel nyúlnak ismét Trump után, akit lecsukni és lelőni sem sikerült azóta, így visszaérkezése diadalmenetté vált. Véget ér tehát az álmatag, csak a woke-ban és a háború csiholásában erős „Let’s Go Brandon” korszak, és kiszellőztetik a Fehér Házat. 

Trump még el sem foglalta hivatalát, de az amúgy is labilis, önállóságát vesztett, gyönge európai politika a feje tetejére állt. Alig fagyott Harris arcára jellegzetes mosolya, a brüsszeli vezérkar csendesen érkezett Budapestre, a francia kormányfő megbukott, a német koalíció összeomlott, Romániában eltiltották az elnökválasztás első fordulójának vasgárdista győztesét, Ausztriában pedig hamarosan hatalomra kerülhet a szuverenista Ausztria Szabadságpártja, amely egyébként már szeptemberben megnyerte a választást. Mi történik itt? A válasz a népfront és a szalámipolitika elhalásában keresendő, aminek örök lényege az, hogy a jobboldalt csellel-­trükkel, de ha szükséges, akkor tűzzel-vassal is távol kell tartani a hatalomtól, és darabonként kell széttördelni, le­szalámizni akkorára, amekkorát már könnyű kézben tartani.

Mi is jól ismerjük a Rákosival együtt 1945-ben importált rendszert. A hagyomány fő ága a két világháború közötti francia politikában keresendő, amikor a radikális baloldal szovjet utasításra népfront erőltetésével igyekezett kizárni ellenfeleit a hatalomból. Ezt a gyakorlatot a biztonság kedvéért máig megtartották: hiába Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Tömörülés a legerősebb szervezet, ha a baloldal szerint politikailag nem elég korrekt, és hát nagyon nem az, akkor nem kerülhet kormányra, ugyanis szerintük a népet nem szabad engedni olyan súlyú kérdésekben dönteni, mint hogy ki kormányozzon. 

Hollandiában is hiába nyert korábban Geert Wilders, ő nem szimpatikus, eleve jobboldali, ezért felül kell írni a választói akaratot. Európa meghatározó államában, Németországban is lehet sima jobboldali fölény, szinte kötelező lesz a baloldal által már jórészt bedarált kereszténydemokratáknak a bukott szociáldemokratákkal közösködni, holott a CDU 30 százalékon, az AfD 22 százalékon áll, az országot amortizáló SPD-re 16 százalék, a szélsőséges Zöldekre pedig mindössze 13 százalék szavazna ma. Ez azt jelenti, hogy hiába tették tönkre a szocdemek és a szélsőbalos zöldek a német gazdaságot és energiapolitikát, akár kormányon is maradhatnak a februári választás után. 

Kérdés, hogy Brüsszel és a tagállamok baloldali-liberális elitjei meddig képesek feltartóztatni a választói dühöt, amely egy nap cunamiként söpörhet el egész rendszereket, és tovább erodálja a belülről korhadó Európai Uniót, hiszen nem lehet örökké, rendszerszerűen kicselezni a választói akaratot. Nem a szélsőjobb a veszély ugyanis Európára, hanem az EU-realista jobboldalt démonizáló, a kontinens nyakán ülő, túl régóta túl sok rossz döntést hozó szélső-balliberális elit. Az amerikai példa azt mutatja, ideig-óráig lehet trükközni bírósággal, médiaterrorral, politikai ügyeskedéssel, szalámizgatással, akár még pisztolygolyóval is, de a népfrontok, a bonszai- és szivárványkoalíciók ideje egyszer lejár.    

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata

Nyitókép: AFP/Yin Bogu /NurPhoto